Egyedül tanult meg rajzolni és festeni a népszerű író…

Egy rendkívül inspiráló írást olvastam az alkotás öröméről Orhan Pamuk: Isztambul című életrajzi regényében.
Orhan Pamuk irodalmi Nobel-díjas, török író, akinek gyerekkora óta a festés és a rajzolás a hobbija. Nem a képeivel, hanem a regényeivel vált világhírűvé. Nem is törekedett népszerűségre, csak a saját maga és a közvetlen családtagjai szórakoztatására festett…

Íme egy remek írás kedvcsinálónak a hobbi festéshez. Megtudhatod, hogyan fedezte fel az alkotás örömeit, és hogyan tanult meg egyedül, képregényekből, karikatúrákból és iskolai könyvekből rajzolni…

Olyan lelkesedéssel és rajongással ír az alkotás öröméről, hogy ezt feltétlenül meg szeretném osztani veled. Ismerősek lehetnek neked is ezek az élmények, biztos vagyok benne, hogy átéltél már hasonlót. Ha pedig még nem, akkor még inkább ajánlom ezt az írást, mert kedvet csinál az alkotáshoz, és önbizalmat ad ahhoz, hogy hobbi szinten is érdemes képezni magunkat, tanulni a nagyoktól, és gyakorolni a festést, mert extra tehetség nélkül is rengeteget lehet fejlődni.

Következzen hát Orhan Pamuk Isztambul című regényéből „A kép öröme” című fejezet első része. Hosszú, de érdemes rászánni néhány percet, és végigolvasni.

Így ír a gyerekkori rajzolással, festéssel kapcsolatos emlékeiről:

„Nem sokkal azután, hogy elkezdtem az iskolát, felfedeztem, mennyire szeretek festeni. A „felfedezés” szó itt némileg megtévesztő lehet, hiszen Amerika felfedezéséhez hasonlóan azt a képzetet kelti, hogy valami olyasmire találunk rá, ami korábban is létezett, csak nem voltunk tudatában. Ha valahol mélyen rejtőzött is bennem egyfajta alkotókedv, vagy tehetség, az iskola első éveiben ehhez még nem tudtam hozzáférni. Csupán valamiféle örömteli izgatottságot éreztem ilyenkor, helyesebb lenne tehát azt mondani, hogy a festést nem felfedeztem, hanem a festés „fel lett találva”. És ez a „tehetségnek” nevezett lelkiállapot és képesség feltalálását is jelenti. Igaz, ilyesminek nyoma sem volt.

Bár az is lehet, hogy volt, csak nem volt fontos. Akkoriban azt éreztem, hogy a festés örömet okoz, és ez boldoggá tett. Ez az egy volt fontos.

Hosszú évek múltán egy este megkérdeztem apámat, miből gondolták, hogy tehetségem van a festéshez.

– Rajzoltál egy fát – válaszolta, az egyik ágára pedig egy varjút. Egymásra néztünk anyáddal. A képen lévő varjú ugyanis pont úgy ült azon az ágon, mint egy igazi varjú.

Akár így történt a dolog, akár nem, szerettem ezt a történetet, és rögtön el is hittem, noha ez a 7 éves koromban rajzolt fa és varjú valószínűleg nem lehetett olyan rendkívüli. Ebben a történetben inkább az volt a különös, hogy apám hatására egyszerűen mindketten úgy döntöttek, hogy „festőtehetség” vagyok. Azt hiszem, mindez sokkal inkább árulkodott örökké optimista és túlzottan magabiztos apám tehetségéről, amellyel őszintén képes volt elhinni, hogy bármit is tesznek a fiai, az csak csodálatos lehet. Persze akkoriban még nem így gondoltam. Hozzájuk hasonlóan én is hittem benne, hogy rendkívüli adottságom van a festéshez, valami olyasmi, amit mások később tehetségnek neveztek.

Amikor befejeztem egy képet, és másoknak is megmutattam, folyton dicsértek, kedves dolgokat mondtak, sőt úgy tűnt, őszintén ámuldoznak. Mintha egy olyan masinát kaptam volna ajándékba, amellyel szeretetet, csókokat, tetszést és elismerést lehet gyártani. Én pedig, ha unatkoztam, csak megérintettem a készüléket, és már festettem is. Papírt, ceruzákat, festéket vettek nekem, én pedig megállás nélkül festettem, és legtöbbször apámnak mutattam meg a képeimet. Ő pontosan úgy fogadta őket, ahogy szerettem volna. Minden alkalommal olyan csodálattal és ámulattal nézte a munkáimat, hogy még engem is meglepett, és végül megjegyzéseket is fűzött hozzájuk.

– Milyen szépen kidolgoztad ezt a halászt! Rossz kedve lehet, hiszen a tenger is sötét. Az pedig ott mellette a fia, igaz? A madarak is a halakat lesik. Nagyon ötletes!

Rögtön visszaszaladtam, és festettem egy újabb képet. Igazából a halász mellett nem a fia állt, hanem a barátja. Csak azért tűnt a fiának, mert véletlenül egy kicsit kisebbre rajzoltam a kelleténél. De bármilyen kicsi is volt, így is elismerést kaptam érte. Apám megjegyzéseiből csak azt hallottam meg, ami boldoggá tett, és anyámnak később már ezekkel a szavakkal mutattam meg a képet:

– Nézd csak, egy halász és a fia.
– Remek, csillagom, gyönyörű lett – válaszolta az anyám – de most már tanulhatnál is egy kicsit!

Mikor aztán egyszer az iskolában is festettem valamit, az egész osztály körém sereglett, és mindenki a képet bámulta. A tanár, akinek nagy rés tátongott az első fogai között, a falra akasztotta a művemet. Olyan érzés volt, mintha a zsebeimből csokoládék és játékok potyogtak volna kifelé. Nem volt más dolgom, mint megfesteni, és megmutatni ezeket a csodákat, majd begyűjteni az elismeréseket. Úgy éreztem magam, mint egy bűvész, aki nyulakat és galambokat varázsol elő a semmiből.

Ráadásul a tehetségem lassan elismert képességgé változott. Folyton festettem, és közben mindent magamról tanultam meg. Megfigyeltem a képregényeimet, az újságok karikatúráit, az iskolai könyvek és füzetek egyszerű rajzait, hogy néz ki rajtuk egy ház, egy fa, egy álló ember.

Amikor rajzoltam vagy festettem, sosem a természetet, a tárgyakat, az utcát figyeltem, mindig a fejemben élő képekre összpontosítottam. Ám egy képet csak akkor tudtam megjegyezni, és emlékezetből lerajzolni, ha ugyanolyan egyszerű volt, mint a képregényekben, a karikatúrákon, és a tankönyvekben. Az olajfestmények, a fényképek legalább olyan bonyolultak voltak, mint maga az élet, ha nem bonyolultabbak. Minthogy nem értettem, hogyan készülnek, ahhoz sem volt kedvem, hogy megjegyezzem, vagy lemásoljam őket. A kifestőkönyvekért viszont odavoltam, és amikor anyámmal Alaaddinnál jártunk, mindig kaptam belőle egy újabbat.

De sosem színeztem benne: csak az ábrákat másoltam le magamnak egy papírra, és a ház, a fa, az utca képe bevésődött a tudatomba.

Nagyon szerettem fákat festeni. Festettem egy fát, egy elhagyatott, magányosan álló fát. Sietve megfestettem az ágait és a leveleit is. Megfestettem az ágak és a levelek közül látszó távoli hegyeket. Még távolabb két nagyobb hegyet is festettem. Aztán, ahogy a japán metszeteken is láttam, megfestettem a legtávolabbi, legmagasabb és legmegrendítőbb hegyet. A kezem már pontosan tudta, hogy fogja őket megfesteni. A felhők és madarak a papír tetején épp olyanok voltak, mint a képeken látott madarak és felhők.

Emlékezetből festettem őket, de ezek már az én képeim voltak, és a fa, a hegyek, és a felhők épp olyanok voltak mint a valóságban. Végül elérkeztem a kép legcsodálatosabb helyére, és megfestettem a távoli hegyek mögött látszódó csúcs hósipkáját.

A képet felvettem az asztalról, kicsit eltartottam magamtól, és elégedetten nézegettem a művemet. Jobbra-balra forgattam a fejemet, egy-egy részlethez közelebb hajoltam, majd ismét távolabbról szemléltem. Igen, így kell, ez az, ez szép, ezt én csináltam. Igen, talán nem volt éppen tökéletes, de én csináltam, és szép volt. Szép volt megfesteni azt a képet, szép volt úgy nézni rá, mintha valaki másnak a képe lenne, mintha épp most kinéznék az ablakon.

De volt, hogy valaki másnak a szemével akartam nézni a saját képemet, és ilyenkor valami hiányt éreztem. Máskor meg valami fura izgatottság vett erőt rajtam, és meg akartam nyújtani, újra akartam élni a festés semmihez sem hasonlítható gyönyörét. Ennek az volt a legegyszerűbb módja, ha újra leültem a kép elé, és festettem még néhány felhőt, madarat, levelet.

Később gyakran megesett, hogy úgy éreztem, ezek az utólagos kis kiegészítések „tönkretették” a képeimet. De mivel pontosan tudtam, hogy így tudok a leghamarabb újra belefeledkezni a festés gyönyörébe, egyszer sem tudtam megtartóztatni magam. Néha az is előfordult, hogy olyan erősen kavargott bennem a festés öröme iránti vágy, hogy rögtön nekiültem egy új képnek.

De miféle öröm volt ez? Az emlékíró kicsit eltávolodik a gyermek tapasztalataitól, és egy 50 éves író nézőpontjából próbálja megérteni ezt a kisgyereket, miközben bízik benne, hogy így saját magáról is beszélni tud.”

Hamarosan jön a folytatás, amiben az író összefoglalja neked, mik a legfontosabb dolgok, amiért a hobbi festés jót tesz a léleknek…