Az oktatás az egyik fő oka annak, hogy sok ember nem gondolja magát kreatívnak. Nem felnövünk a kreativitáshoz, hanem kinövünk belőle. Vagy inkább kinevelnek belőle – írja Sir Ken Robinson, a téma lelkes kutatója. Sokan valamilyen negatív iskolai élmény hatására hagynak félbe olyasmit, amihez addig volt kedv, lelkesedés, önbizalom és kreativitás.
Szinte minden családban van egy olyan sztori, mint apukámé…
Apu 10-12 évesen tagja volt az iskolai kórusnak, és nagyon előkelő helyen, a szoprán szólam első sorában énekelhetett. 13 évesen „lefokozták”, mert elkezdett mutálni, és eltűnt a csilingelő énekhangja. :) A mutáló fiúk már nem voltak a kórusvezető kedvencei, amit erősen éreztetett is velük. Többen ki akartak lépni a kórusból, ezt azonban nem tehették meg. A próbák és a szereplések továbbra is kötelezőek voltak, mert kellett a töltelékember! Énekelniük persze tilos volt, ők csak tátoghattak. Évekig tátogtak a kórus utolsó sorában. A hangképzésükkel pedig a kutya sem törődött. Jobb esetben az éneklés és a zene szeretete megmaradt bennük, rosszabb esetben egy életre elment a kedvük az egésztől.
Akik nem voltak kórustagok, heti maximum 1 órában tanulhattak énekelni, és hasonló „mostohagyerek” volt a tantárgyak között a rajzóra is. Táncóra pedig nem is létezett.
Bár Apukámnak utána nagyon sokáig kimaradt a zene és a művészet az életéből, most nagypapaként szívesen énekel az unokáknak. Ez nagy dolog, azt gondolom! De biztos másként alakult volna a zenéhez való viszonya, ha nincs ez a rossz iskolai élmény.
Sajnos a tantárgyak hierarchiáját tekintve nem sokat változott az oktatás: legfontosabb a matek, az irodalom, talán kicsit előkelőbb helyre került a testnevelés, de a rajz, az ének, a tánc leghátul kullog. Nemcsak az óraszámot, hanem az oktatás jellegét tekintve is. A modern világ uniformizált oktatása inkább kishitűséget támaszt bennünk saját képességeinket illetően, mintsem bátorítana az egyedi, velünk született képességek kibontakoztatására.
Egyes alternatív iskolák viszont a művészettel való nevelést eleve beépítik a pedagógiai programjukba. Ezt jó látni, és nagyon szerencsés az, aki diákként ezt megtapasztalhatja (pl. egy Waldorf iskolában). De a közoktatásban a művészeti tevékenységek sajnos nem mindennaposak, és mindössze heti 2 rajzórára korlátozódnak.
Minden tiszteletem azoké a pedagógusoké, akik a rendszer hibáit kiküszöbölve minden nap beépítik az alkotást az óráikba: akár a matek órába vagy a magyar órába!
De többnyire nem célja az oktatásnak az, hogy a gyerekek szeressenek rajzolni, szeressenek énekelni és táncolni. Akit tehetségesnek ítélnek, annak azt tanácsolják, járjon különórára, ha művészi pályára akar menni. Egy óvodás kisgyerek még tele van kreatív önbizalommal, mire elhagyja a középiskolát, legtöbbjük teljes egészében elveszíti ezt a fajta önbizalmát.
Szinte biztos vagyok benne, hogy Te is kaptál ilyen instrukciókat az iskolai rajzórán:
„Ne menj ki a vonalból!”
„Tilos radírozni!”
„Legyen minél színesebb a rajzod!”
„Ne legyenek üres területek a rajzlapon!”
„Ma kockát rajzolunk… igen, ha utáljátok, akkor is.”
Vajon miért van ez így?
Ajánlom figyelmedbe az alábbi videót! Sir Ken Robinson a kreativitás, az innováció és a humán erőforrások nemzetközileg elismert szakértője szellemes és szórakoztató stílusban beszél a témáról…
„Minden gyermek művésznek születik – csak az a nehéz, hogy megmaradjunk művésznek, miközben felnövünk.” Picasso
Neked milyen emlékeid vannak az iskolai rajzórákról és énekórákról?
Mit gondolsz: az iskola tényleg megöli a kreativitást?
Kíváncsi vagyok a Te véleményedre/történetedre is – írd le bátran!