A napokban kaptam egy levelet egy kedves nagymamától, aki a nyári szünetet az unokájával tölti. Név nélkül teszem közzé a sorait, ami elindított bennem pár gondolatot…
„Jelenleg első unokámmal vagyok itthon nagymama, és egy nyomorult kutyát nem tudok Neki lerajzolni. Sem rálátásom, sem kézügyességem. Van baj elég. Milyen nagyija leszek az unokámnak?”
Ami a legfontosabb: én azt tapasztalom, hogy a gyerekekben nincsenek ilyen elvárások, ezeket a felnőttek kreálják saját maguknak. A kicsiknek semmi sem számít, csak hogy valóban ott legyünk velük az adott pillanatban, és együtt alkossunk! Őszintén figyeljünk rájuk, ha megmutatnak nekünk egy rajzot vagy bármilyen alkotást.
Ha pedig valami nem úgy sikerül, ahogy elterveztük, akkor inkább kacagjunk rajta egyet együtt! :)
Tehát ahelyett, hogy ezt mondanánk:
„Ó, de randa lett… látod, a Mama nem tud kutyát rajzolni.”
inkább mondjuk ezt:
„Upsz, ez nem kutya lett, inkább egy malac… vagy szerinted mire hasonlít?”
Ha mi folyton elégedetlenek vagyunk a saját alkotásunkkal, az átragad a gyermekre is. Utánzással tanulnak: és persze, utánozzák a mozdulatainkat, ahogy az ecsetet a festékbe mártjuk, ahogy mozgatjuk a papíron stb. De azt is utánozzák, ahogy mi hozzáállunk a saját alkotásunkhoz!
Óvodás és kisiskolás korban a gyermekben egyáltalán nem fogalmazódik meg olyan gondolat, hogy egy adott rajz hasonlítson egy valódi kutyára mondjuk. Nem is kell őt kijavítani, ha lemarad a kutya farka, vagy ha pl. emberi arcot rajzol neki. Ez az ő kis világa, ő tökéletesen azt látja abban a kutya rajzban, amit kell. Az én kislányom sokáig úgy rajzolta az állatokat, hogy emberi arcuk volt, hosszú hajuk volt (mint saját magának), és az egyetlen különbség az volt, hogy több lába volt, mint az embernek, de még véletlenül sem négy! :)
Én nem javaslom kisgyerekeknek a színezőket, sem a sablonok szerint való rajzolást. Vannak ilyen könyvek, foglalkoztató füzetek, amikben le van rajzolva, hogyan kell kutyát, cicát stb. rajzolni lépésről lépésre. Nincs szükség ilyesmire. Ebben a korban a legfontosabb, hogy szabadon alkothasson, és ezt a példát lássa tőlünk is!
Később aztán kialakul a vágy, a saját igény arra, hogy a rajz tényleg hasonlítson a valóságra. De ekkor sem kell, hogy a kísérletezés elégedetlenséggel, folytonos csalódottság érzéssel járjon. Ha kisebb korban meg van alapozva az önbizalma, és szabadon alkothat hosszú hajú, 5 lábú kutyákat, akkor flottul veszi majd az akadályokat a felső tagozatban is, a rajzórán. :)
A gyerekek megérzik, ha valamiben bizonytalanok vagyunk, és nagyon kedvesen tudnak bátorítani. Julcsi lányom is így bátorítja a nagypapáját:
„Papa, jó lesz az, majd én megtanítalak cicát rajzolni!” :)
Nem kell tehát aggódni, hogy nem leszünk elég jó nagyszülők, ha nem tudunk élethű állatokat rajzolni, vagy nem tudjuk egy az egyben teljesíteni az unokák kívánságát! Ha sikerül elengedni magunkkal szemben ezt az elvárást, akkor a gyermeknek sem ez lesz az elsődleges!
Természetesen lehetnek „konfliktusok” alkotás közben, hiszen egy dacos, akaratos gyermeket nem lehet azzal lerázni, hogy „én nem tudok kutyát rajzolni” – de a próbálkozást, a közös alkotás élményét és a mókát nagyra értékelik a gyerekek! :)
Ezekkel a gondolatokkal kívánok további szép nyarat, jó pihenést, kellemes együtt-alkotást!
Természetesen kíváncsi vagyok a te véleményedre is. Ha megosztanád, kérlek, írd meg egy hozzászólás formájában!