Köszönöm azt a sok kedves szót, gondolatot, részvétnyilvánítást, amit az elmúlt napokban kaptam édesanyám halála után! Nehéz időszak ez, de próbálok fogódzókat keresni a múltban, szép emlékekben, a természetben… és picit már a jövőben is, hiszen itt van a két kislányom, az egyikük most kezdte az iskolát, a másikuk az óvodát…
Elmúlás, veszteség, szomorúság és mellé új kezdetek, a gyerekek új élményei, örömei is társulnak, amik az én örömeim is. Furcsa és szokatlan ez a sokféle érzelem egyszerre, de érzem, hogy mindnek helye van az életemben.
“A sírás könnyfolyamot fakaszt, amelyen a lelki életünket szállító csónak ring. A könnyek leemelik csónakunkat a zátonyokról, a kiszáradt földről, s egy új, jobb hely felé sodornak.”
Clarissa Pinkola Estés: részlet a Farkasokkal futó asszonyok c. könyvéből
A sírás valóban segít, és a természet közelsége is: egyik nap lementem a Dunapartra, persze elborítottak az érzelmek, de aztán egészen megnyugodtam, ahogy néztem a fodrozódó vizet, a vadkacsákat és a felhők mögül előbújó napot. Megnyugtató, hogy mindannyian a nagy körforgás részei vagyunk, semmi sem ér véget teljesen, és mindennek van folytatása.
Nálam az alkotás terén még egy kicsit olyan, mintha megállt volna az idő. Van egy félbehagyott festményem, amivel az elmúlt hetekben egyáltalán nem tudtam foglalkozni. Majd eljön az ideje. Különös érzés most ránézni a régi rajzaimra is, valahogy mást üzen minden, más mondanivalóval bír, mint korábban.
Ilyen ez a régi rajz is, amin most megakadt a tekintetem a Művésznaplóban:
Pár napja még el sem tudtam volna képzelni, hogy ezeket a gondolatokat megosztom a nyilvánossággal, olyan fájdalmat éreztem. Most azt érzem, az írás is segít, és jó, hogy ennyi együttérző, kedves ember olvassa.
Köszönöm, hogy elolvastad!