A napokban kaptam egy levelet egy kedves nagymamától, aki a nyári szünetet az unokájával tölti. Név nélkül teszem közzé a sorait, ami elindított bennem pár gondolatot…
„Jelenleg első unokámmal vagyok itthon nagymama, és egy nyomorult kutyát nem tudok Neki lerajzolni. Sem rálátásom, sem kézügyességem. Van baj elég. Milyen nagyija leszek az unokámnak?”
Ami a legfontosabb: én azt tapasztalom, hogy a gyerekekben nincsenek ilyen elvárások, ezeket a felnőttek kreálják saját maguknak. A kicsiknek semmi sem számít, csak hogy valóban ott legyünk velük az adott pillanatban, és együtt alkossunk! Őszintén figyeljünk rájuk, ha megmutatnak nekünk egy rajzot vagy bármilyen alkotást.
Ha pedig valami nem úgy sikerül, ahogy elterveztük, akkor inkább kacagjunk rajta egyet együtt! :)
Tehát ahelyett, hogy ezt mondanánk:
„Ó, de randa lett… látod, a Mama nem tud kutyát rajzolni.”
inkább mondjuk ezt:
„Upsz, ez nem kutya lett, inkább egy malac… vagy szerinted mire hasonlít?”
Ha mi folyton elégedetlenek vagyunk a saját alkotásunkkal, az átragad a gyermekre is. Utánzással tanulnak: és persze, utánozzák a mozdulatainkat, ahogy az ecsetet a festékbe mártjuk, ahogy mozgatjuk a papíron stb. De azt is utánozzák, ahogy mi hozzáállunk a saját alkotásunkhoz!
Óvodás és kisiskolás korban a gyermekben egyáltalán nem fogalmazódik meg olyan gondolat, hogy egy adott rajz hasonlítson egy valódi kutyára mondjuk. Nem is kell őt kijavítani, ha lemarad a kutya farka, vagy ha pl. emberi arcot rajzol neki. Ez az ő kis világa, ő tökéletesen azt látja abban a kutya rajzban, amit kell. Az én kislányom sokáig úgy rajzolta az állatokat, hogy emberi arcuk volt, hosszú hajuk volt (mint saját magának), és az egyetlen különbség az volt, hogy több lába volt, mint az embernek, de még véletlenül sem négy! :)
Én nem javaslom kisgyerekeknek a színezőket, sem a sablonok szerint való rajzolást. Vannak ilyen könyvek, foglalkoztató füzetek, amikben le van rajzolva, hogyan kell kutyát, cicát stb. rajzolni lépésről lépésre. Nincs szükség ilyesmire. Ebben a korban a legfontosabb, hogy szabadon alkothasson, és ezt a példát lássa tőlünk is!
Később aztán kialakul a vágy, a saját igény arra, hogy a rajz tényleg hasonlítson a valóságra. De ekkor sem kell, hogy a kísérletezés elégedetlenséggel, folytonos csalódottság érzéssel járjon. Ha kisebb korban meg van alapozva az önbizalma, és szabadon alkothat hosszú hajú, 5 lábú kutyákat, akkor flottul veszi majd az akadályokat a felső tagozatban is, a rajzórán. :)
A gyerekek megérzik, ha valamiben bizonytalanok vagyunk, és nagyon kedvesen tudnak bátorítani. Julcsi lányom is így bátorítja a nagypapáját:
„Papa, jó lesz az, majd én megtanítalak cicát rajzolni!” :)
Nem kell tehát aggódni, hogy nem leszünk elég jó nagyszülők, ha nem tudunk élethű állatokat rajzolni, vagy nem tudjuk egy az egyben teljesíteni az unokák kívánságát! Ha sikerül elengedni magunkkal szemben ezt az elvárást, akkor a gyermeknek sem ez lesz az elsődleges!
Természetesen lehetnek „konfliktusok” alkotás közben, hiszen egy dacos, akaratos gyermeket nem lehet azzal lerázni, hogy „én nem tudok kutyát rajzolni” – de a próbálkozást, a közös alkotás élményét és a mókát nagyra értékelik a gyerekek! :)
Ezekkel a gondolatokkal kívánok további szép nyarat, jó pihenést, kellemes együtt-alkotást!
Természetesen kíváncsi vagyok a te véleményedre is. Ha megosztanád, kérlek, írd meg egy hozzászólás formájában!
Kedves Zsófi!
Én még csak ezután fogok találkozni a kis unokámmal,igen mi is fogunk rajzolni amit ő is nagyon szeret,és engem is kér,hogy rajzoljak vele együtt. De ő meg is mondja,hogy mit rajzoljak neki.
Szeretünk együtt alkotni,mert ez öröm mindkettőnknek!
Üdvözlettel: Mária
,
Nagyon tetszik, amit írtál , bár én ezt nem tudom kipróbálni ,mert nincs unokám.
Szerintem is az együtt töltött vidám, „minőségi” idő a lényeg, a többit pedig együtt alakítjuk…
Egyetértek Veled, szerintem a hozzáállás fontosabb mint az, hogy sikerül a rajz. Egyébként cicát is lehet rajzolni az sokkal egyszerűbb.Az együtt töltött idő a lényeg.
Sokáig azt gondoltam, hogy úgy lehet megtanulni rajzolni, hogy rajzkönyvből lépésről lépésre megtanulom a vonalakat, de mostmár úgy látom, hogy nem kell tanulni, hanem gyakorolni. igaz, hogy én még csak a másolásnál tartok, de gondolom , hogy később alakul ki az ember saját stilusa, ami nekem még nem alakult ki.
Ahogy látom a többieket, sokszor már meg tudom mondani, hogy ki festhette.Nagyon nagy dolog, hogy a nyári táborokban a gyerekeknek mindenhol megvan a lehetőség az alkotásra, hogy ezt komolyan veszik.
Üdvözlettel és köszönettel: Anna